A megalakulása hajnalán a NASA a hangsebesség alatt és afelett is hatékony repülőgép fejlesztésén fáradozott.
A repülőgépek korai fejlesztésekor a pontos számítások és aerodinamikai kísérletek helyett legtöbben a természetben látottakra hagyatkoztak. A szubszonikus sebességeknél ez egyértelműen jó választásnak bizonyult, azonban a 20. század közepén a repülőgépek egyre inkább elkezdték feszegetni a hangsebesség átlépésének kihívásait. A lenyűgöző tartalmakkal készülő Mustard legújabb videójában egy igazán egyedi repülőgépet ismerhetünk meg.
Míg a széles, karcsú szárnyak a legideálisabbak a felhajtóerő maximalizálásához – ahogy azt vitorlázó repülőknél is megfigyelhetjük – addig növekvő sebességnél egyre nagyobb légellenállást jelentenek. A hangsebesség feletti repülésnél merőben más szempont kerül előtérbe, amely a légellenállás csökkentése. Ekkor a repülők már kevésbé vitorláznak a levegőben és támaszkodnak a szárny által termelt felhajtóerőre, sokkal inkább keresztülszelik a közeget.
Mivel a legtöbb repülőgép a földről indul, azaz 0 sebességről, a szubszonikus repülés közben is meg kell állniuk a helyüket. Az alapvetően különböző kis- és nagynyilazású szárnyak azonban erősen elválasztják e két területet. A megoldás, a változtatható nyilazású szárnyak használata.
Ez a megoldás néhány vadászgépnél alkalmazásra is került, ahol a jobb és bal szárnyak előre-hátra hajlíthatóak voltak, ezért a felhajtóerőtermelés minden sebességnél optimális lehetett.
De mi lenne, ha a bonyolult szerkezetet egy sokkal egyszerűbb szárny váltaná ki, mely nem befolyásolja a repülő tömegközéppontját repülés közben? 1950-ben Robert Thomas Jones, a NASA repülőmérnöke is ezen megoldás kifejlesztésén dolgozott. Ismerjük meg a NASA AD-1 kísérleti repülőgépét, mely az aszimmetrikusan változtatható nyilazású szárnyával a hatékonyabb repülés eljövetelét ígérte. Azonban a kimerülő pénzügyi támogatásnak köszönhetően rövid tesztelés után ez a projekt is hamar az enyészet áldozatává vált.