A vegyészek által használt bonyolult üvegeszközök elengedhetetlen tartozékai egy jól felszerelt laboratóriumnak. Egy-egy ilyen műszer igencsak drága, azonban, ha megfigyeljük az aprólékos kézi munkát, amellyel készülnek, a magas árak máris érthetővé válnak.
Legtöbbünk az üvegfúvást úgy ismeri, mint dekorációs-, ajándéktárgyak, vagy egyedi háztartási edények készítésére szolgáló technológiát, azonban nem is sejtjük, hogy a mai napig ipari alkalmazása is bőven akad ennek az eljárásnak, noha kis szériában. Lássuk, hogyan is készítik el az üvegfúvó mesterek a vegyészek által megálmodott eszközöket.
A többnyakú lombikokat általában desztillálásra vagy reaktorként használják, hiszen több eszköz, ki- és bemenet is csatlakoztatható rá. A gyártás egy előfújt, egynyakú lombikkal kezdődik, melynek először a nyakát formázza meg a mester. A formaadó eszköz a képlékeny üvegen kialakítja a megfelelő kúposságot, a dugó fogadásához ezután már csak csiszolásra van szükség. A további nyakak kialakításához a mester előre formált csonkokat hevít fel, melyeket hozzáolvaszt a lombik falához. A lombikon a nyílást szúrólánggal úgy alakítja ki, hogy egy ponton megolvasztja az edény falát, ezután a lombikba belefújva, a képlékeny üveg kipukkan, és meg is van a lyuk. A nyakak és az lombik falának találkozását további helyi hevítéssel és fúvással alakítja készre.
Ahogy a videóban is látható, a mester legfontosabb eszköze a speciális gázégő. Ez számos beállítással rendelkezik, melyek közt gyorsan lehet változtatni, hogy a kellő lángalak és hőmérséklet egyszerűen és gyorsan elérhető legyen. A szúróláng kis átmérőjű hegyes láng, mellyel pontszerűen, nagy hő adtahó le. A lángot jobban szélesítve egyenletesebben kerül elosztásra a hő, mellyel nagyobb felületeket lehet alakítani, egyengetni.
A megfelelő eszközök megléte mellett az üvegfúváshoz elengedhetetlen a sokéves tapasztalat, hiszen nem egyszerű anyaggal kell dolgoznia a mesternek. Az üveg ugyanis rendkívül rideg, emellett rossz hővezető és még a hőtehetetlensége is nagy. Vagyis, ha egyszer felmelegítik, az adott területnek sok időre van szüksége a lehűléshez. Ez, és a ridegség hajlamos belső feszültségeket okozni a munkadarabokon belül, melyek kihűlve elrepeszthetik ezeket a vékonyfalú edényeket. A megoldás, hogy az alakítás befejeztével a tárgyakat feszültségmentesítő kemencébe kell helyezni, ahol bizonyos idejű hőn tartás után az üveget fokozatosan kihűtik. Így az egyes területek közt eloszlanak a feszültségek.
A továbbiakban egy komplexebb eszköz, egy kondenzátor is legyártásra kerül. Ez egy üvegcsőben lévő üvegspirál, mely szintén kézzel kerül kialakításra. Az egyenes üvegcsövet a mester egy acélcsőre csavarja fel, folyamatos hevítéssel. A merőleges hajlításkor a cső hajlamos kilapulni, mely csökkenti a keresztmetszetet. Ezt azonban az olvadt üvegbe belefújva könnyen lehet javítani. A kondenzátorspirál csatlakozása az üvegcsövön kívülre nyúlik, mely szintén trükkös megoldást igényel. A csőbe helyezéskor a spirálon már kialakításra kerültek a palástot érintő nyílások. Ezt a mester egyszerűen kívülről hevíteni kezdi, majd a csőcsatlakozókat az olvadt felülethez tapasztja.
Az elkészült edények ezután a feszültségmentesítő kemencébe kerülnek, ahol lassú hűtés után kézen is állnak a vegyész-laboratóriumokban történő felhasználásra.