Egy gépipari beszállítócég alkalmazottjaként manapság egyre gyakrabban találom magamat szembe a szakma hiányosságaival hazánkban és a világban. A magyar cégek, még ha ez nem is kedvező, a nemzetközi óriáscégek bérmunkásai, akik azért hozzák a munkát ide, mert hazánk olcsó munkaerővel szolgál. Ne kergessünk hiú ábrándokat, nagyon kevés magyar terméket állítunk elő, a gyártmányok nagy részét külföldön építik be végső rendeltetési helyükre és ha ezeket nem tudjuk jó áron előállítani, akkor a megrendelők továbbállnak azokba az országokba, ahol olcsóbb a bérmunka. Sok magyar vállalkozás ezért megpróbálja árprésbe helyezni a beszállítókat a hatékony erőforrásfelhasználás helyett.
A globális trendeket figyelve az látszik, hogy a gépipari végfelhasználók (pl.: autógyárak, olajipari cégek) és a beszállítók köre (pl.: szerszámgyártók) nagyrészt pár multinacionális befektetőcsoport kezében összpontosulnak. A kisebb cégek csak ezeknek a nagyoknak a kiszolgálását látják el, hogy a nagyok a kiszervezett munka által még nagyobb profitra tehessenek szert. Ez a globalizáció egyrészt az egymásrautaltságot erősíti, másrészt míg a világ rendje jól működik a beszállító cégeknek perspektívát ad a jövővel kapcsolatban, de mihelyt a pénzügyi világ bármilyen módon meginog, a multicégek arra fognak törekedni, hogy a kapacitásukat minél jobban kihasználják, márpedig ez csak úgy lehetséges, ha a termelést visszaveszik házon belülre. Ezt láthattuk a 2007-2009-es hitelválság esetében is. Innentől pedig az arc nélküli, apró cégek bezárhatják a kapuikat, mivel senki nem fog velük foglalkozni. A legrosszabb esetben a beszállítócég egy lábon áll, és végképp megszűnik minden bevétele, jobb esetben a megmaradt megrendelői kör legalább részben képes ellátni munkával.
A magyar gépipar legnagyobb problémája jelen állás szerint a munkaerőhiány, mivel a szakadék az országon belül is hatalmas a munkabérek tekintetében, nem beszélve a velünk nyugati irányból szomszédos országokról. Ausztriában akár betanított munkásként többszöröse kereshető meg a kelet-magyarországi magasan kvalifikált gépkezelői béreknek. Divatos manapság a bérúniót emlegetni a politikában, de be kell látnunk, hogy a multicégek az olcsó munkaerő miatt dolgoztatnak itt és nem a Távol-Keleten. Ha megemeljük a béreket a nyugati szintre, a bérköltségek annyira elszállnak, hogy a logisztikai költségekkel együtt is jobban megéri „messzebb” gyártatni.
A másik komoly probléma a mai ifjú szakemberek hozzállásában keresendő, ez pedig az alázat hiánya. Nem kell azon gondolkodnom sajnos, hogy a mai digitális világban felnőtt nemzedék tudja e mik azok a szerszám élszögek. Az esetek túlnyomó többségében ugyanis nem tudják, sőt, gyakran nem is érdekli őket. „A CAM program szerint ennyit kell bírnia” – hangzik el sokszor. A legnagyobb baj ezzel az, hogy a magyar leleményességet a nyugati mintájú „bio-robot” felhasználás teljesen megöli. Nem gondolnám, hogy polihisztorokat kellene képeznünk, de nem valószínű, hogy a szemellenzős végrehajtó egységekkel előrébb jutunk. Az egyetlen dolog, amit néhány multinacionális vállalatnál pozitív dologként lehet értékelni, az az Ötletdobozok létezése, amelyek alapján a sori dolgozó is külön jutalomban részesülhet az ötlete alapján megtakarított Eurómilliókból.
Nagyon sajnálom, hogy a szakmai képzés által nyújtott lehetőségeket ennyire silányan használják ki a diákok és a hallgatók, de ez sajnos kétirányú dolog. Ha a fiatalok azzal szembesülnek, hogy csak az a „menő”, aki minél újabb és divatosabb dolgokat birtokol, akkor a pénzsóvárság eljut egy olyan pontra, ahol a munka (bármilyen jellegű) iránti alázat háttérbe szorul a birtoklási vággyal szemben, viszont innentől kezdve az értékteremtés is a nullával válik egyenlővé.
Nagyon sokszor találkozom azzal a kijelentéssel, hogy: „Nem dolgozni akarok, hanem pénzt keresni!”. És megbecsüli az illető azt, ami az ölébe hullott? – a legritkább esetben.
Ami meglepetés számomra, hogy régen a „nyugati” oktatási rendszereket szidtuk, mert azt csinálták a fiatalokkal, mint ma a magyar rendszer, most pedig lemásolva azt, elkezdtünk egyirányú tudással felvértezett, gondolkodásra meg nem tanított fiatalokat képezni. Közben a Nyugati társadalmak a Startup cégeket felkarolva és az oktatást gondolkodás-orientálttá téve lehetőséget nyújtanak a kitörésre az egyéneknek és a gazdaságnak is. Jó példa erre a Szilícium-völgy IT cégeinek felemelkedése, a kaliforniai startup támogatási rendszer, vagy az amerikai hadi- és űrkutatási programok ösztöndíjrendszere, amelyben a különböző egyetemek hallgatói és oktatói közösen dolgoznak egyes problémák megoldásán. Ezek a cégek az amerikai állam segítsége nélkül sokkal nehezebben jutottak volna odáig, ahol most tartanak.
Hogy mi lenne a megoldás szerintem? A tőkeerős nyugati cégek támogatásai mellett szabad szemmel is jól látható mértékű hátszél biztosítása. Az egyetemeken a hallgatói ösztöndíjak tudományos munkával való összekapcsolása. A Formula Student versenysorozatban résztvevő csapatok munkájához hasonló önszerveződő hallgatói csoportok eszközzel és tudással való támogatása. A versenyszféra részéről pedig a költségcsökkentés okos megvalósítása, és az emberi erőforrások megbecsülése szerintem az elsődleges szempont. Ezzel az elért profit mellett a társadalmi felelősségvállalás is megvalósul.
A legfontosabb viszont szerintem a Magyar Termékek újbóli felvirágoztatása lenne, mivel a nagy múltú magyar gépgyártás 99,9%-a eltűnt, vagy külföldi kézbe került. Nincs magyar termék, amire büszkék lehetünk, és ez sajnos nem csak a gépgyártásra igaz, hanem a magyar gazdaság majdnem minden területére. Értem, hogy valamit legyártani egy rajz alapján egyszerűbb, mint valamit az ötlettől az eladásig követni, de ha az unokáinknak szeretnénk valamit örökül hagyni, akkor nem lehetünk csak a külföldiek végrehajtói! A jelen piaci adottságokat arra kell használnunk, hogy a nyugati cégek megbízásából a magyar elmékben megszületett ötleteket MAGYAR ÖTLETKÉNT ismerje meg a világ. Ma is vannak köztünk Jedlikek, Irinyik, Neumannok és Bánkik, csak sajnos a szerénység és a tudás általános el nem ismerése a süllyesztőbe vagy a multicégek tulajdonába juttatja a szellemi javaikat.
Visszatérve a magyar gépiparhoz, a sok felvetett problémán végig nézve a megoldás nem egyszerű, de nem lehetetlen. A magyar gyártócégnek, ha tényleg szeretnének szintet lépni, véleményem szerint az Ipar 4.0 hullámot meglovagolva, a tenni akaró szakembereket megfizetve van lehetőségük közösen valami olyat építeni, amit egy új felvirágzás kezdetének nevezhetünk. Ez a felvirágzás viszont csak a teljes Gépipar és a Magyar Állam összefogásával valósulhat meg.
Szerző:Pálfi László