A műszaki képzés helyzete Magyarországon

Az ipari folyamatokhoz alapvetően két összetevőre van szükség: egyrészt az infrastruktúrára (gépek, eszközök, szerszámok, szoftverek), másrészt a humán erőforrásra, ami az intelligenciát, a tapasztalatot és a kreativitást helyezi az infrastruktúra elemeibe, így végezve el a műszaki feladatot. Oldalunkon végeláthatatlan mennyiségű szakcikk és olvasmány jelent meg a termelési folyamatokhoz kapcsolódó gépekről és eszközökről, azonban a szakemberekről és mérnökökről már sokkal kevesebb. Média cégként abban a különleges helyzetben vagyunk, hogy a műszaki képzés minden oldalára van rálátásunk. Hallgatókkal, oktatókkal és cégvezetőkkel is rendszeresen beszélünk a kérdésről, így ebben a cikkben egy olyan vélemény összefoglalót olvashatnak, ami megpróbál rámutatni az alapvető problémákra, és konstruktív tanácsokat adni annak érdekében, hogy a jelenlegi helyzetet a pozitív irányba lehessen elmozgatni.

Mint sok más esetben, végtelen pénzügyi erőforrásokkal a műszaki képzés is sokkal könnyebb lenne, hiszen rengeteg feszültség, hiányosság és probléma megoldható pusztán anyagiak segítségével. Több támogatás, magasabb fizetések, kevesebb anyagi teher, stb. Ez azonban egy olyan tényező, amit főként a piac és a politika határoz meg, így ezt a vonalat teljes mértékben mellőzni fogjuk. Ehelyett a jelenlegi helyzetet egy zár rendszerként kezelve, azt nézzük meg, hogy az aktuális erőforrások segítségével mit lehetne jobban, hatékonyabban csinálni.

A műszaki képzésnek három aktív résztvevője van: a hallgatók, az oktatási intézmények és az ipar. Nagyon leegyszerűsítve az alábbi véleményeket mondhatjuk általánosnak.

  • Hallgatók véleménye:„A tanárok nem azt tanítják, ami az iparnak kell, az iparnak pedig túl nagyok az elvárásai. Nem lehet tapasztalatot szerezni.”
  • Oktatási intézmények véleménye:„A hallgatók nem tanulnak, az ipar nem vesz minket komolyan.”
  • Az ipar véleménye:„A hallgatók nem elég felkészültek, az oktatók pedig nem azt tanítják, amit kell.”

Már ennyiből is látszik az ördögi kör, amiben mindenki a másikra mutogat. Ez viszont csak egy tünet, aminek a hátterében egy sokkal mélyebb egyet nem értés áll arra vonatkozóan, hogy kinek pontosan mi is a szerepe a műszaki képzési folyamatban. Mindenki a saját véleményét tartja racionálisan megalapozottnak, és csak nagyon ritkán tapasztalható közeledés a másik oldal felé. Ez egy súlyos kommunikációs probléma, és véleményünk szerint ennek a feloldása lenne az egyik legfontosabb feladat: ki kell alakítani egy olyan képzési folyamatot, amiben mindenki egyetértésben elfogadja a saját szerepét, és ezt az egyezményes rendszert világosan ki kell kommunikálni minden egyes résztvevő felé, beleértve az összes hallgatót, az összes oktatót és az összes ipari szereplőt.

Abba most nem mennénk bele, hogy jelenleg ki hogyan látja a saját szerepét. Ehelyett induljunk ki a folyamat be- és kimenetéből. Sajnos már az sem egyértelmű mindenki számára, hogy mi várható a folyamat bemenetén, mert ma 18 évesnek lenni teljesen mást jelent, mint mondjuk 40 éve. Ez egy tény, a bemenet egy időfüggő változó, ezzel kell dolgozni. (Megjegyzem, hogy pontosan ez az oka annak, amiért egy statikus oktatási rendszer sosem lesz képes hosszú időn át megfelelő kimenetet produkálni. Elengedhetetlenül szükséges a visszacsatolás, a kommunikáció és a folyamatos változtatás)

Ma közelítőleg ilyen tulajdonságokkal rendelkezik egy intelligens 18 éves „bemenet”: egy okos tanuló nagyjából robotpilóta üzemmódban teljesíti a középiskolát, nem fogja fel, hogy ennek mi az értelme, nem is nagyon érdekli, de megcsinálja, mert ez az elvárás, aztán pipa. Az életében minimális a felelősség, nem nagyon kell döntéseket hozni, kissé elveszett a végtelen választási lehetőségek tengerében és egyéni helyzettől függően minimális vagy nulla munkatapasztalattal/élettapasztalattal rendelkezik. Ugyanakkor emellett gyorsan tanul, motiválható és általánosságban véve jól tájékozott.

A kimeneti elvárások viszonylag állandók: Az iparnak jól képzett szakemberekre van szüksége, akik egyedül és csapatban is hatékonyan tudnak dolgozni a felmerülő problémák gyors megoldásán. Bírják a terhelést, képesek konzisztensen jó döntéseket hozni, és a munkájukért teljes felelősséget vállalnak.

Látható tehát, hogy a szakadék nem csak nettó tudásban, hanem több olyan járulékos képességben is jelen van, amik mind elengedhetetlenül fontosak ahhoz, hogy valaki megállja a helyét az iparban.

Itt kell szót ejteni arról az ellenérvről, hogy a nevelés nem az egyetemek és a cégek feladata. Ez teljes mértékben jogos, és mi sem azt mondjuk, hogy nekik kell aktívan nevelniük. De tisztában kell lenniük ezzel a szakadékkal, és egy olyan progresszíven nehezedő környezetet kell biztosítaniuk a hallgatóknak, ahol ezeket a képességeket is hatékonyan el tudják sajátítani. (Szemben a bedobjuk a mélyvízbe, aztán majd lesz valami megközelítéssel, mert úgy akár több év és több milliónyi állami támogatás is fölöslegesen kárba veszhet, mire valaki felfogja a saját helyzetét)

A kiinduló állapot és a célok tisztázása után pedig következzen, hogy a mi véleményünk szerint hogyan kellene kinéznie a műszaki képzési folyamatnak az egyes szereplők szemszögéből.

Oktatási intézmények

Kezdjük ezzel, mivel ez az egyik legnagyobb félreértés forrása. A műszaki egyetemek és főiskolák feladata nem az, hogy tanítsanak, hogy a hallgatók fejébe verjék a tudást és ezzel mérnököket, technológusokat „képezzenek” belőlük. Nem. A műszaki felsőoktatás az önképzés intézményesített rendszere. Az intézmények első és legfontosabb feladata pedig, hogy ezt tisztán és világosan megértessék minden új hallgatóval. Attól, hogy valaki bejár a kötelező számban az órákra, levizsgázik és megszerzi a diplomáját, még nem fog érteni semmihez, nem lesz jó szakember. Lesz egy papírja arról, hogy ha kell, akkor meg tud tanulni dolgokat. Ahogy azonban láthattuk, a kimeneten nem ez az elvárás. Ez ismét egy olyan információs probléma, amin hatékony kommunikációval rengeteget lehetne javítani. Garantáljuk, hogy a gyökeresen eltérő környezetből érkező új hallgatóknál jelenleg sokkal tovább tart ez a felismerés, mint ahogy azt az intézmények gondolják.

Ennek a helyzetnek a tisztázása után az oktatási intézmények szerepe, hogy megadják a tőlük telhető legjobb infrastruktúrát az önképzéshez. És itt elsősorban nem a legmodernebb gépekre és berendezésekre gondolunk. Sőt. Az infrastruktúra alapjaként – konkrétan akár egy első féléves felvezető tárgyként – képet kellene adniuk a képzés és az ipar felépítéséről: hogyan függenek össze és épülnek egymásra a tárgyak/témák, milyen szakosodási lehetőségek vannak, ezeket melyik tanszékek gondozzák, a tanszékeken milyen kutatások, ipari projektek folynak, és az adott irányú szakosodással az ipar mely szegmenseibe, milyen pozíciókba lehet bekerülni. Rendszeresen vendég előadókat lehetne hívni, akik az iparban betöltött pozíciójukról vagy a saját kutatási témájukról tartanak előadást, hogy a hallgatók láthassák, mit takarnak az egyes választási lehetőségek, és már az elején találhassanak olyan témát/témákat, amik érdeklik őket. Ez motivációs szempontól is egy igen hasznos eszköz.

Az infrastruktúra részeként az intézményeknek alapanyagot – modern, jól átgondolt, részletes, illusztrált jegyzeteket, könyveket és oktató videókat – kell adniuk az önképzéshez. Ez a mai digitális és online világban nem is lehetne egyszerűbben és olcsóbban megvalósítható. Bizonyos helyeken erre már láthatunk nagyon jó példákat, de mégsem ez mondható általánosnak. Pedig ezeknek sokkal több haszna van, mint annak, hogy egy előadáson 500 hallgató szimultán másolja egy tétel bizonyítását a tábláról. Így ahelyett, hogy az oktató minden évben fixen megtartja ugyanazt az előadást, ennek az anyagát fel lehetne venni videóra egyetlen alkalommal, valamint kiadni a tananyagot írott, digitális formában, és akkor az előadások szólhatnának sokkal kötetlenebb módon a komplex részletek magyarázásáról, vizualizálásáról, a hallgatók kérdéseiről, a gyakorlati vonatkozásokról, alkalmazásokról és az aktuális kutatási eredményekről. Ez amellett, hogy biztosítaná a hallgatók számára a saját ütemben való tanulást, az oktatók kiégésén is sokat segítene.

Nagyon jó példának fel tudjuk hozni az MIT szabadon elérhető anyagait:

https://www.youtube.com/user/MIT

http://ocw.mit.edu/index.htm

és további rengeteg olyan dedikált oktató portált is, amelyek ingyenes vagy fizetős formában kínálnak jól szerkesztett tananyagot online. Ez működik és hatékony. Hazánkban a BME-n fut egy hasonló projekt Videotorium néven. Ez egy nagyon pozitív kezdeményezés, ebből szeretnénk többet látni.

Az intézmények infrastruktúrájának utolsó, ám annál fontosabb pillére a gyakorlati alapok megadása és az ipari kapcsolatrendszer kiépítésének megkezdése. Az oktatási intézményeknek tisztában kell lenniük az ipar helyzetével, dinamikájával – mik az igények, a fejlesztési irányok és a lehetőségek itthon és külföldön -, valamint kapcsolatban kell lenniük az ipari szereplőkkel. Törekedniük kell rá, hogy a hallgatók a tárgyak keretein belül minél több gyakorlati ismeretet szerezhessenek valós példákon keresztül, amire pedig nincs infrastruktúra, azt például egy ipari látogatáson keresztül ismerhessék meg. Ösztönözniük kell őket arra, hogy a kötelező órákon felül bekapcsolódjanak tanszéki projektekbe, kutatásokba, részt vegyenek szakmai versenyeken és pályázatokon, valamint lehetőséget kapjanak arra, hogy a képzés utolsó szakaszában – 2-4 félév, nem a jelenlegi nevetséges 6 hét gyakorlat – részmunkaidős állást vállaljanak egy ipari cégnél. (és ezt kalkulálják is bele a kötelező órarendek kialakításába)

Látszik, hogy ez a szakasz már nem csak az oktatási intézmények feladata, hanem jelentős részt kell vállaljon az ipar is, de azért itt említjük, mert az oktatási intézmény kell legyen a kapocs, ami aktív közreműködéssel összeköti a hallgatókat és az ipart.

Összegezve, egy oktatási intézmény feladata:

  • Kommunikálja tisztán a képzés jellegét a hallgatók felé
  • Adjon átfogó képet a képzés, a szakma és az ipar felépítéséről, összefüggéseiről. Hova lehet eljutni, és milyen út vezet oda.
  • Biztosítson összeszedett és részletes oktatási anyagot az önképzéshez
  • Az oktatók lássák el a mentorok szerepét, akik rávilágítanak a problémás részletekre, megválaszolják a hallgatók kérdéseit, és segítik őket a fejlődésükben
  • Adjon lehetőséget minél több gyakorlati tapasztalat megszerzésére a gyakorlati órákon, workshopokon, tanszéki projekteken és hazai/nemzetközi versenyeken keresztül
  • Lássa el az összekötő kapocs szerepét a hallgatók és az ipar között
  • Biztosítson lehetőséget arra, hogy a hallgatók részmunkaidős állást vállalhassanak tanulmányaik mellett.

Hallgatók

A felsőoktatási intézmények szerepének definiálása után a hallgatók feladata is egyből nyilvánvalóvá válik. Az ő szerepük az, hogy tanuljanak, tapasztalatot szerezzenek, és nem azért mert kell, hanem a saját akaratukból. Hogy milyen jó szakember lesz valakiből, az az adott személyen áll, és csak rajta. Az oktatási intézmények és az ipar mindössze asszisztál – remélhetőleg, amennyire csak tud – ehhez a folyamathoz. Az viszont már a hallgató felelőssége, hogy ezt az infrastruktúrák ki is használja.

A képzési folyamat első része optimális esetben egy kezdeti alaptudás megszerzéséről szól, ami lefekteti az alapokat a későbbi specializálódáshoz. Ezzel egyidőben azonban a hallgatónak folyamatosan szélesítenie kell a látókörét a szakma adta lehetőségeket illetően, bele kell kóstoljon konkrét szakterületekbe, meg kell hallgasson előadásokat az aktuális kutatási és fejlesztési irányokról, részt kell vegyen gyárlátogatásokon, meg kell ismerkedjen az ipari szereplőkkel börzéken és egyéb rendezvényeken, hogy minél hamarabb találjon olyan témát amivel aktívan tud foglalkozni a kötelező órákon felül.

Onnantól, hogy van egy jövőkép, amit az ember el akar érni, már egyből motiváltabban megy a tanulás, mert a dolgok hirtelen értelmet nyernek. Világosan látható, hogy a cél eléréséhez milyen ismeretekre van szükség, és el lehet kezdeni ezeknek a megszerzését.

Nagyon sokszor hallani, hogy az oktatási intézmények nagyon az elméletre koncentrálnak, és nem adnak megfelelő gyakorlati tudást. Való igaz, tényleg nem adnak. De ez nem jelenti azt, hogy ezt a tudást ne lehetne a kötelező órákon felül megszerezni. Lényegében ez is a tanítás-tanulás képzavar eredménye, hogy bár elvben önképzésről van szó, de azért mindenki továbbra is azt képzeli el, hogy a tudás megszerzésének optimális esetben az órákon kell történnie. Pedig ahogy azt már az előbb is írtuk, az óráknak sokkal inkább workshop/konzultáció jelleggel kéne zajlaniuk, amiknek a célja a megértés és a kérdéses pontok tisztázása. Az órák keretén belül a hallgatók optimális esetben a rendszerszemléletet sajátíthatják el, azt a gondolkodásmódot, amivel a műszaki problémákat hatékonyan meg lehet oldani. Bár az oktatási intézmények feladata, hogy biztosítsa az infrastruktúrát minél több gyakorlati tapasztalat megszerzéséhez, a jelenlegi tömegképzés alapú oktatási rendszerben ennek van egy megvalósíthatósági határa. Ha pedig ez a biztosított mennyiség valakinek nem elég, akkor onnantól a hallgató felelőssége, hogy egy lépéssel tovább menjen. Nagyon jó tapasztalatszerzési lehetőséget jelentenek a különféle tanszéki projektek, mérnökhallgatóknak kiírt pályázatok és a műszaki csapatversenyek. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mennyi pozitívummal jár az ezekben való aktív részvétel.

Végül a legfontosabb gyakorlatszerzési lehetőség a részmunkaidős állás betöltése egy ipari cégnél. Véleményünk szerint ennek a rendszere van leginkább hibásan kialakítva a jelenlegi képzési folyamatban, de ez is egy olyan probléma, amit hatékony kommunikációval és megfelelő együttműködéssel orvosolni lehetne. Bárkit megkérdezhetünk, azt minden ipari szereplő alá fogja támasztani, hogy a jelenlegi 6-12 hetes kötelező szakmai gyakorlatnak semmi értelme. Ennyi idő alatt jó, ha valaki elkezd beleszokni az új munkakörébe. Ehelyett mi mindenkinek azt javasolnánk, hogy az utolsó legalább 1, de inkább 2 évben keressen magának egy részmunkaidős állást az iparban. Ez a hallgató feladata, és senki nem fogja helyette ezt a lépést megtenni. A jelenlegi képzési és ipari környezet sajnos nem minden esetben kínál ehhez optimális lehetőséget/segítséget, de remélhetőleg ez a helyzet a jövőben csak javulni fog.

Összefoglalva, a hallgatók feladata:

  • Folyamatosan szélesítsék a látóterüket
  • Igyekezzenek minél hamarabb megérteni, hogyan épülnek fel a műszaki tudományok és az ipari szegmens, mik a kapcsolódási pontok és mik a lehetséges szakmai életpályák
  • Keressenek olyan témákat, amik érdeklik őket, és ássák bele magukat
  • Keressenek olyan oktatót/mentort, akitől el tudják sajátítani a műszaki szemléletet és problémamegoldó gondolkodásmódot
  • Tanuljanak a saját akaratukból, a saját céljaik elérésének érdekében
  • Keressék a lehetőségeket, ahol valós gyakorlati tapasztalatokat szerezhetnek
  • Kezdjék el kiépíteni a szakmai kapcsolatrendszerüket

Ipar

Az ipar szemszögéből a legnagyobb félreértés forrása, hogy nagyon sok cég a kész kimenetet várja a képzési folyamat végén. Ez olyan mintha valaki arra várna, hogy az IKEA bútor majd összeszereli saját magát, mert ő egy asztalt szeretne. Ez nem fog megtörténni. Az iparnak meg kell értenie, hogy ők is szerves részei a képzési folyamatnak, mert valós, gyakorlati munkatapasztalatot csak valós munkával lehet szerezni. A feladat pedig, hogy ehhez biztosítsák a megfelelő infrastruktúrát.

A legtöbb fejlődő cégnél mindig vannak olyan feladatok, amiket heti 2-3 napos részmunkaidőben is el lehet végezni. Ezeket különítsék el, és keressenek rá tanulókat. Fektessenek energiát a részmunkaidős diákokba, válaszoljanak a kérdéseikre, adjanak nekik egyre összetettebb feladatokat, nagyobb felelősséget, hogy a gyakorlatuk leteltével olyan pályakezdő szakemberek lehessenek, akiket Önök is örömmel felvennének teljes állásban.

Ha nem tetszik az a tudásszint, amivel a gyakornokok/pályakezdők a céghez érkeznek, akkor vegyék fel a kapcsolatot az oktatási intézményekkel, és indítsanak el egy konstruktív kétirányú kommunikációs folyamatot a rendszer javításának érdekében. Visszacsatolás nélkül az oktatási intézmények sosem fogják tudni, hogy az iparnak pontosan mire van szüksége. Amire pedig az oktatási intézményeknek nincs infrastruktúrája, azt vállalják magukra. Biztosítsanak oktatási licenszeket a szoftverek elsajátításához, tartsanak előadásokat/tréningeket az egyetemeken és főiskolákon, hívják meg a tanulókat/oktatókat a nyílt napokra, kiállításokra és bemutatókra, válaszoljanak a hallgatók kérdéseire és adjanak nekik alapanyagot/lehetőséget a tanulásra.

Ezekre biztos nagyon sokan legyintenek majd, hogy erre nekünk nincs időnk, nincs kapacitásunk. Engedjék meg, hogy rávilágítsunk erre a helyzetre egy másik nézőpontból. Képzeljék el a hallgatókat úgy, mint egy hosszútávú befektetési forma. Most tényleg nincs a zsebükben 50-60.000 Euró, de 5-10-15 év múlva potenciálisan ezek az emberek lesznek az ügyfelei, partnerei vagy éppen kollégái, alkalmazottai. Mennyi profitot termelhet majd egy olyan visszatérő ügyfél, akivel 15 éve jó kapcsolatot ápol, és mennyivel több hasznot hozhat egy olyan jól képzett alkalmazott, aki az első naptól tudja a dolgát? Ez utóbbit megfordítva, mennyi haszontól esik most el azért, mert nem talál megfelelő szakembert és mennyi energiáját viszi el a keresés? Így vizsgálva a kérdést már egyből jobban megéri az a megválaszolt pár kérdés vagy akár egy egész napos oktató tréning is.

Összefoglalva, az ipar feladata:

  • Biztosítsanak támogató infrastruktúrát ahhoz, hogy a hallgatók valós gyakorlati tapasztalatot szerezhessenek
  • Biztosítsanak oktató anyagokat azokhoz a konkrét ipari szoftverekhez, technológiákhoz és rendszerekhez, melyek ismeretét később majd elvárják
  • Legyenek folyamatos kapcsolatban az oktatási intézményekkel, és közösen alakítsák a tanrendet a változó igényeknek megfelelően.
  • Nyílt napjaikra, bemutatóikra és tréningjeikre hívják meg a hallgatókat és az oktatókat is
  • Válaszoljanak a hallgatók kérdéseire, és segítsék a fejlődésüket

Főszerkesztői kiegészítés: Néhány hónapja alkalmunk volt részt venni egy telephely átadón, melynek során több mint 50 hazai cégvezető gyűlt össze egyetlen teremben. Itt a téma egyszer csak spontán módon az oktatásra terelődött, ami meglepetésünkre már-már vitafórummá alakította az addig csendes előadást. Látszott, hogy mindenkinek fontos ez a téma, és sok felszólaló jelezte, hogy ők készek aktívan, akár saját maguk is kitanítani az alkalmazottaikat, csak legyen jelentkező. Ezen a rendezvényen nem volt alkalmunk rá, ezért most ajánljuk fel minden cégvezető számára segítségünket a kapcsolatteremtéshez! Amennyiben hozzájárulnak és megadják elérhetőségüket, akkor továbbítjuk azt azoknak a hallgatóknak, akik ilyen jellegű segítséget kérnek tőlünk, illetve igyekszünk lehetőségeinkhez mérten minden további segítséget megadni a két oldal kapcsolatainak építésében.

cncmedia_orangehr

Látható tehát, hogy nagyon sok alapvető probléma visszavezethető a hiányos kommunikációra és a nem megfelelő hozzáállásra. Ezek viszont szerencsére olyan dolgok, melyek megváltoztatásához nincs szükség semmilyen hatalmas külső beavatkozásra. Nem is lesz ilyen, erre kár várni. Elegendő, ha mindenki felméri a saját helyzetét a folyamatban, átgondolja, hogy mit tudna ő maga jobban csinálni, és kikkel tudna együttműködni annak érdekében, hogy kialakuljon egy konstruktív műszaki oktatási közösség. Ez egy olyan piramis, amit kövenként kell felépíteni, de mindenkinek a zsebében ott lapul egy kő. A mi szerepünk az, hogy rávilágítsunk a helyzetre és beindítsuk a kommunikációt az egyes résztvevők között, ezért kérünk mindenkit, hogy ossza meg ezt a cikket, beszéljen a szakmabeli ismerőseivel a témáról, írja meg nekünk a véleményét (info@cnc.hu) és tegyünk együtt a hazai műszaki képzés jövőjéért.